Majré

Itt a tavasz, és a gyerekek ellepték a tanyát. Szorgalmasan jönnek, állandóan szórakoztatva ezzel minket is. Vannak visszatérők, és vannak akik csak megjelennek aztán hosszú időre megint eltűnnek, de mindegyik finom falatokat, vagy simogató kezeket jelent.

Ma jött egy család, akiket én még sosem láttam. Kérdeztem Zizi nénit ismeri-e őket, de ő sem ismerte. Nem lovagolni jöttek, csak úgy kikirándultak, és hoztak egy meglepetést: Majrét.
Majré az új lakó a tanyán. A legkisebb és a legnyugodtabb ló. A homokos karám melletti sarokban alakítottak helyet neki, és Zsófi szerint nem is kell bezárni, mert tuti nem megy el, és nem tesz tönkre semmit. Az Anyukák azt mondták, ők Majrén akarnak megtanulni lovagolni. Kicsit féltékeny is lettem rá, annyira odavannak érte!
 

De Zizi néni megnyugtatott: "Csigavér Kölyök! Minden csoda három napig tart, ennek a felbolydulásnak is vége lesz egyszer. Végtére is ez a Majré se olyan nagy szám, csak egy kis görbelábú faló!"


 

Viszlát Lányok!

Húsvét van, és majdnem minden nap esik valamennyi eső. Zsófi azt mondta, örüljünk neki, mert ettől nől meg a finom fú, amiből majd a téli szénánk is készül. Persze-persze, de azért jobb lenne, ha csak éjszaka esne, hogy ne kéne emiatt a boxban maradni napközben.
 
Ennek a bent maradásnak Zizi néni sem örül. Ma végre kimehettünk a homokra. Ott volt Sára is velünk. Én úgy örültem nekik, próbáltam hívni őket játszani, de se Sára, se Zizi néni nem volt vevő a dologra. Pedig néha még kicsit bele is haraptam a hátsójukba, hátha attól rájönnek mit akarok, de Sára csak jól oldalba rúgott, ahelyett hogy játszani jött volna velem.
Zsófi egy darabig álldogált a kapunál, és minket nézett. Aztán rám szólt, hogy hagyjam békén a lányokat. Nem értem mi ez a nagy felháborodás? Eddig lehetett velük játszani, most meg miért nem?
De Zsófi azt mondta, jobb ha ebbe beletörődöm. Szerinte most már nagy fiú vagyok, és nincs többé keresnivalóm a kancák között. Legközelebb már külön helyet kapok a legelőn. Úgy látja, hogy túl durván játszom már, és semmi szükség arra, hogy valami "baleset" történjen. Így mondta. Baleset. Mi a szösz...
Nem tudom mire gondolt, de nem örülök ennek a külön legelő dolognak.
 
Este megkérdeztem Zizi nénit, hogy mit gondol erről az egészről. Azt mondta, ez a lóélet rendje: a csődörcsikóknak el kell hagyniuk a ménest, és örülhetek neki, hogy én ilyen civilizált helyen élek, mert így csak a szomszéd legelőre kell mennem, és nem kell kilométereket vándorolnom mint egy vadlónak, amikor ivarérett korba lép.
-- Mi a bánat az, hogy ivarérett? - kérdeztem Zizi nénit.
-- Hát, az amit most te átélsz - mondta. - Már nem úgy nézel Sárára, mint egy játszópajtásra, és nem úgy játszol vele ahogyan csikó korodban tetted. Megerősödtél, és már nincs szükséged az én védelmemre. Te most már inkább fiatal mén vagy, nem csikó.
 
Tetszett amit Zizi néni mondott: fiatal mén. De az örömöm nem tartott sokáig, mert Zsófi hallotta ezt, és gyorsan a tudomásomra hozta, hogy akárhány hónapos vagy éves vagyok, a tanya szabályait be kell tartanom, különben nem érem meg, hogy "ménjelölt" legyek, erről ő majd gondoskodik. Baleset, ivarérett, ménjelölt - ej, nagyon belelendültek... Nem is igazán értettem, de erre már Zizi néni is csak annyit mondott, hogy fogadjak szót továbbra is Zsófinak, és akkor nincs mitől félnem. És hozzátette, hogy egy fiatal mén nem kérdezősködik ennyit, és hagyja pihenni a szegény öreg néniket.

Hull a hó!

Egyik reggel arra ébredtem, hogy körülöttünk minden csupa fehér. Gyorsan felkeltettem Ziziz nénit, és mondtam neki, hogy nézzen ki, mert eltűntek a színek a világból.


Kinevetett!

Ez csak hó -- mondta. -- Olyan mint az eső, csak megfagy fent az égben, és mikor leér, puha fehér szőnyeg lesz belőle.

Nagyon szerettem volna megérinteni. Szerencsére nem sokat kellett várnom, mert hamarosan kimehettünk a karámba, és ott is volt bőven ebből a hó dologból, és tényleg puha volt, és nagyon hideg. Kicsit szaladgáltam benne, és azt vettem észre, hogy ha rálépek, eltűnik. Nem akartam, hogy eltűnjön, olyan szép volt. De Zizi néni azt mondta, hogy ez a hó nagyon hamar el fog olvadni, mert most nincs nagy tél.

Mekkora mesélt olyan hideg télről, amikor akkora hó esett, hogy Lenke, tudjátok, a "nem állandó" kutya, ki sem látszott belőle. Zsófival kimentek terepre, és szegény csak bukdácsolt a hóban, alig látott ki belőle. Az csuda jó lehetett ám! Remélem én is látok majd olyan nagy havat, amiből alig látszom ki!

Kép forrása: equusmenhely.blog.hu

Anya elköltözik

Beköszöntött a tél. Illetve még csak a november, de már elég rosszra fordult az idő. A gyerekek is egyre kevesebbet jöttek. Zsófi mondta is nekik, hogy most kicsit várniuk kell, amíg kitavaszodik, és akkor folytathatják majd a lovaglást. Így hát egyáltalán nem jöttek. Kicsit unalmas lett nélkülük az élet, de Zsófi mondogatta, hogy majd meglátom mennyi újdonságot hoz magával a tél.



Hát, az első újdonság az volt, hogy nem hozott, hanem vitt. Méghozzá Anyát. November 30-án 6 hónapos lettem. Anya pedig egyik reggel így szólt: 

-- Na, most már tényleg elég nagy vagy, nélkülem is kimehetsz szaladgálni!

Erre megjelent Zsófi, és kiengedett a homokra, ahol ott várt Zizi néni meg Sára. Először rettentően megijedtem. Gyorsan mondogatni kezdtem nekik, hogy én még kicsi vagyok, ne bántsanak, mire Zizi néni rám nézett, és azt mondta:

-- Tudod mit, kölyök, ha békén hagysz minket, mi is békén hagyunk téged. Egy dolgot jegyezz meg: itt én vagyok a főnök! Ha bármit csinálni akarsz, azt előbb velem megbeszéled, és ha én jóvá hagyom, akkor csinálhatod. Ha így teszel,  megvédelek mindenkitől.

Azóta így teszek, és Zizi néni szeret! Tényleg megvéd mindentől és mindenkitől. Megengedi, hogy játsszak Sárával, rohangálhatok kedvemre, ha kimegyünk a legelőre együtt legelészünk, s ha netán a szomszédok valamit akarnak tőlem, ő egyből ott van, és lerendezi a dolgot.
Anya egy pár alkalommal nézte a boxból ahogy én Zizi néniékkel pihenek kint, majd amikor látta, hogy minden rendben, azt mondta, itt az ideje, hogy a felnőtt lovak életét éljem. Neki vissza kell mennie a barátaihoz, akik már nagyon várják.

-- Itt hagysz, Anya?- kérdeztem, és majdnem sírva fakadtam, de egy felnőtt ló mégsem sírhat, úgyhogy megpróbáltam uralkodni magamon.

-- Itt, de ne bánkódj! Neked itt nagyon jó dolgod lesz, és látod, már barátaid is vannak. Ez az élet rendje. A kiscsikók megnőnek, és már nincs szükségük az anyukájuk védelmére. Légy jó, Krónikás, fogadj szót Zsófinak, és éld úgy az életed, hogy méltó légy a nevedhez. Tudom, hogy menni fog, és én mindig büszke leszek Rád.
Ezzel elment. A lószállítóról még visszanyerített egyszer. Azt mondta szeret.

Azt mondták, szép vagyok

Egyik nap Zsófi bejött hozzánk, és hozott magával egy bácsit, akit én még sosem láttam. Azt mondta, hogy ő egy doktor bácsi, aki vért fog venni tőlem, és bechipel. Egy pillanatra inamba szállt a bátorságom...


 
- Anya, mi az a chip? Fájni fog?
- Nem, kisfiam. Csak egy szuri az egész. Nekem is van, itt a nyakamban a sörényem alatt.
És Anyának megint igaza lett. Az állatorvos bácsi kicsit megszúrt ugyan, kétszer is, de tényleg nem fájt. Először a vérvétel miatt szúrt, utána meg a chipet tette a nyakamba. Zsófi szerint erre azért van szükség, hogy mindenki megtudja: én a világon vagyok, és ilyen csak az igazi nagy lovaknak van! Ettől irtó büszke lettem magamra, még kevésbé bántam azokat a szúrásokat. És képzeljétek az állatorvos bácsi a fülem hallatára mondta Zsófinak, hogy nagyon szép vagyok, és kár, hogy nem vittek el a Nemzeti Vágta alatt megrendezett Csikó Championátusra, mert meglehet, hogy nyertem volna!
 
- Te Anya, mi az a csikóchampionátus? - kérdeztem a mamám.
- Hát, az egy különleges alkalom, mikor sok-sok kiscsikót visznek el egyszerre egy bizottság elé, aminek a tagjai eldöntik, hogy szerintük melyik a legszebb fiatal lovacska.

Azta! Kár, hogy nem mentem! Biztos jó buli volt! De Zsófi megígérte, hogy jövőre, amikor lesz az egyéves csikók Championátusa, oda elvisz.

Már nagyon várom!

Anya, azt hiszem már nagy vagyok!

Reggel furcsa zajt hallottam az utca felől. Gondoltam, kinézek a boxajtó résein át, hogy meglássam mi az, de a réseken át  nem láttam semmit. Elkezdtem nyújtózkodni az ablak felé, és egyszer csak mit látok! Hát azt, hogy kilátok!!!


Már nem csak az eget látom belülről, hanem teljesen ki tudom dugni a fejem az ajtó teteje fölött, és a saját szememmel látom a külvilágot! Az egész világot! Jó, azt azért nem, ami közvetlenül az ajtónk tövében történik, de Honey is épphogy csak ki tudja dugni a fejét az ablakon, pedig ő már 7 éves. Én meg még 2 hónapos sem vagyok, és máris ki tudom dugni az orrom is, meg az egész fejem. Nagyszerű érzés mindent látni!

Egyik nap Honey dolgozott a homokon, egy kislány lovagolt rajta, én meg végig tudtam nézni az egészet. Nem kellett folyton Anyát kérdezgetnem, hogy mi történik kint, hanem megnézhettem én magam is.

A Gazda, aki minden nap játszik velem egy kicsit, mondta is Zsófinak, hogy nézze csak meg, szinte látni ahogyan növök. Azt is mondta, hogy biztosan nagyon nagy ló leszek.

Kaptam saját vödröt is, amiben a reggelimet, az ebédemet, meg a vacsorámat kapom. Ezt mondjuk nem mindig használom, van amikor cserélünk Anyával, de a Gazda szerint, mindegy honnan eszem én, csak egyek eleget. Úgyis ugyanazt esszük. 

Azt hiszem a Gazda nagyon szeret. Nem is nagyon haragudott meg a múltkor, amikor véletlenül megharaptam a hátsóját. Még szerencse. Én is nagyon szeretem őt. Tök jó, hogy minden nap bejön játszani. Néha a fülemet vakarássza, máskor meg a nyakamat simogatja. Én meg szaglászom a kezét. Az ablakon át. Mert már ki tudom dugni a fejemet...

Mondtam is Anyának: "Anya, szerintem én már nagy vagyok."

Nevetett, és azt mondta, tényleg nagyon gyorsan növök, de azért még lehetek ennél is nagyobb...

A titok

Rájöttem egy nagyszerű dologra! A villanypásztorral kapcsolatos.


Eddig azt hittem, szörnyű ellenfél. Egy legyőzhetetlen fenegyerek. De most rájöttem, hogy ő is legyőzhető! Kell ugyan egy kis segítség a legyűréséhez, de nem lehetetlen. Az történt ugyanis, hogy megfigyeltem: amikor kimegyünk a legelőre, még erős a villanypásztor, aztán amikor már megyünk befelé, egyszer csak valahogy legyengül.

Lehet, hogy amikor Zsófi kijön értünk, csinál vele valamit. Vagy csak mond neki ezt-azt... De a lényeg, hogy mikor az oszlophoz megy, amin a villanypásztor motorja van, az hirtelen elgyengül, és nem ráz másnapig. Megosztottam Anyával ezt a remek megfigyelésemet, de azt mondta, jobban járok, ha élesben nem tesztelem. A villanypásztor nem játék, az emberek ugyan ki tudják kapcsolni, de általában nem akarják, mert tulajdon képpen minket véd. Különben sem tudhatom soha, hogy mikor kapcsolják vissza.
 

Ez kicsit lelombozott, de azért csak nem hagyott nyugodni a dolog. Végül úgy döntöttem: kipróbálom igazam van-e! Majd jól megfigyelem, Zsófi mikor "beszéli" rá, hogy ne csípjen, és akkor akcióba lendülök...
Így is lett! Láttam már messziről, hogy jön értünk. Odahajolt az oszlophoz, és valamit suttogott a villanypásztornak. Én úgy tettem, mintha nagyon be akarnék menni, és a kapunál vártam rá. Amint leemelte az egyik kaput, gyorsan, minden erőmet összeszedve nekiugrottam a másik két kapunak. A rugó nyúlt és visszalökött. Másodszor is nekirugaszkodtam. Na azt már nem bírta ki:
 
KIJUTOTTAM!
 
Hallottam amint Anya bentről kiabál -- Gyere vissza, ne csinálj butaságot!
 
De olyan jó érzés volt kint lenni. És a villanypásztor egyáltalán nem csípett meg. Bejött az elméletem!
 
Kiabáltam vissza Anyának: -- Ezt nézd Anya! Nem csíp meg! Igazam volt!
 
És hogy ezt bebizonyítsam neki, beszaladtam a mellettünk lévő legelőre Zizi néniékhez.
Amikor bent találtam magam, kicsit megijedtem, mert eszembe jutott, hogy mi lesz, ha most Zizi néni hirtelen elrabol, ezért mikor megláttam, hogy közelednek Sárával, gyorsan futni kezdtem. Ők meg utánam! Zsófi is odafutott, de persze egyikük sem ért utol. Amikor láttam milyen gyors vagyok, kezdtem élvezni a dolgot. Nagyon jó volt a nagyok között szaladgálni. Anya persze nem mert utánam jönni, csak folyamatosan kiabált, hogy menjek már vissza, és hiába hívtam őt is szaladgálni, nem állt kötélnek.
 
A jó kis kalamajkának végül Zsófi vetett véget. Segített Anyának kijutni a mi legelőnkről, és bejutni Zizi néniékhez, és akkor már kénytelen voltam visszamenni hozzájuk. Állati pipa volt mindkettő. Zsófi megkötött egy vezetőszárral, és azt mondta, örüljek, hogy nem tapostak agyon a nagyok, és ne is számítsak arra, hogy holnap is kijöhetek a legelőre. Délután sem jött be játszani. Estére aztán megenyhült kicsit, és azt mondta, helyrehozták a károkat a villanypásztorban, de soha többé nem kapcsolja ki amíg engem meg nem kötött.
 
Hát, ennyit a zseniális elméletemről...

Jac'O első versenye

Ma nagyon korán kelt a tanya. Zsófi már reggel fél hatkor megérkezett, és enni adott Jac'O-nak, meg Honeynak.
Nekünk meg nem!
Ez meglehetősen felháborított, mert igen jó a koszt nálunk a tanyán, én meg szeretek enni, és általában kapunk is, de most nem így történt. Anya azt mondta ne mérgelődjek, majd jön a lovász rendes időben, és hozza a mi reggelinket is, Jac'O-ék versenyre mennek, azért kell ilyen korán enniük. Mit mondjak, ez felcsigázta az érdeklődésemet rendesen, úgyhogy elhatároztam, ha hazajönnek, kifaggatom őket erről a verseny dologról. Addig meg csak figyelem mi mindent kell csinálniuk azért, hogy ilyen korán reggelizhessenek.
Hát alighogy megették a reggelit, gyönyörű tisztára sikálták őket! Jac'O-nak még a sörénye is be volt fonva. Aztán kaptak a lábukra egy fura csizmát, amit Anya szerint útibandage-nak hívnak és azért kell felvenniük, nehogy megsérüljön a lábuk utazás közben, és már indultak is.
A lószállító, amivel vitték őket, pont a mi boxunk előtt állt, és mivel még mindig csak az orrom hegyét tudom kidugni az ablakon, a boxajtó résein át nézhettem végig hogyan indulnak el.

Honey ment elöl, útközben folyamatosan Jac'O-t biztatgatta:

-- Gyere csak utánam, nem nagy ügy. Kicsit ugyan szűk a hely bent, de csak ketten megyünk, kényelmesen el fogunk férni. Nyugi, vigyáznak ránk!

Először úgy tűnt, Jac'O nem nagyon hisz neki. Miután Honey felsétált a lószállítóra, ő még kicsit kérette magát. Előbb végigszaglászta az egész lószállítót, aztán végül csak rászánta magát, szép komótosan beszállt Honey mellé, és elindultak.

Eltelt egy csomó idő, mi is megreggeliztünk végre, aztán kimentünk a karámba szaladgálni, ők meg nem voltak sehol. Én már nagyon türelmetlenül vártam őket, de Anya azt mondta, a verseny ennyi ideig tart, ne aggódjak, minden rendben lesz. Hát vártam tovább. Vége lett a szaladgálásnak, megkaptuk az ebédünket, az is elfogyott, véget ért az ebéd utáni csendes pihenő, de még mindig semmi...

Aztán egyszer csak, mintha az utca végéről a lószállító zörgését hallottam volna! Mondtam Anyának, hogy gyorsan nézzen ki, tényleg ők jönnek-e! És ők voltak! Hazaértek, végre! Elég fáradtnak tűntek, de azt mondták minden rendben ment. Honey 4. lett! Nagyon szép szalagot kapott. Jac'O nem kapott ugyan semmit, de hibátlanul ment körbe élete első ugróversenyén. Amíg elhaladtak a boxunk előtt, gyorsan megkérdeztem tőle, hogy mégis milyen egy ilyen verseny.

-- Ne aggódj, Kölyök! Semmi az egész. Neked is simán menni fog majd... -- mondta.

Igggeeen! Mostmár tuti, hogy versenyló leszek, semmi más!


Kereső
Belépés

Creative Commons Licenc
Dr. Simonyi Zsófia - Ch-Molnár Éva: Krónikás Naplója című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc alatt van.
Az ezen publikus licenc hatáskörén kívül eső jogok megtekinthetőek itt: lovaskronika.bloglap.hu

0.033 mp